2017. április 14., péntek

Magasból


 Hűs hajnal ébreszt fel, hat óra harminc,
most a perc úgy hullik nyíló szemembe,
mint rég’ egy anyámtól öröklött hajtincs,
és még utolsót villan álmom csendje,

redőny fel, napfény be, ablakom nyílik,
nyújtózó titkaim vak mélybe néznek,
ugranak sorban, mint ilyenkor mindig,
és én, vak tanúja e tört egésznek,

látom, hogy árnyat fest az útra testük,
míg vígan zuhannak, és velük együtt
egy cseppnyi könnyem is reszket vadul,

azután elhalkul viháncos táncuk,
földet érnek, és az ruhát ad rájuk,
kőruhát, a káosz rendet tanul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése