2017. március 15., szerda

Magyarom

Vagyok itt pár milióan,
ragyogó völgyek ölében,
hegyeken, lomha folyókban
anyaként véd e törékeny,
szerető föld, ez a százszor
kimerült, mégis ezerszer
ölelő fény, ami bárhol
befut, és csókkal emel fel.

Dalolok sok csoda tájon,
vezet egy szívbeli térkép,
keze, mint régi barátom,
utat ír, épp, hova érnék,
szavakat rajzol a számra,
miket úgy ért, aki itt él,
ahogy egy színt a virága,
remegő húst a szelíd vér.

Örökölt hőseim árnyán
ezer év őrzi a búnkat,
ahogy egy szürke szivárvány,
de kihűlt lángja csak untat.
Ez az egy bánt, ez a híven
szomorú holnap a mában,
ezen érlelt suta szívem
honimádó de hazátlan.

Nekem is részem e nemzet,
igen, érzem, hogyan érez,
amikor csendje csepegtet
keserű színt a mesémhez.
Meneküljek? Nem! E dajkát
akarom látni vidámnak,
de belül dől el a harc, hát,
Mosolyogj, Magyarom, várlak!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése