2017. január 1., vasárnap

Est-hajnal (2006.01.08.)

Ma reggel úgy ébredtem fel, mintha tegnap este lenne…
és úgy tűnt, holnapi álmok árnya férkőzött szemembe,
körbevettek görbe percek, és csak táncoltak kacagva,
és az idő elkezdett széthullani sok halk darabra.

Kifordult éveim a csend lassú, lágy tükrén születtek,
és mindegyik része volt egy ifjan eltűnt vén szünetnek,
köztük bukdácsolva kerestem az első pillanatot,
az első titkot, mit majd az utolsónak visszaadok.

A homályba öltözött tér idegenként nézett felém,
szürke felhőből font sziget voltam a kék ég tengerén,
szelíd szélvihar sodort a végtelen és szűz magasban,
aztán szertefoszlott ez is, és a semmivel maradtam.

És a semmi rám mosolygott, arca nyugodt volt és furcsa,
mint aki értem jött ilyen messze, de még ő se tudja,
végigmért, unottan intett, majd megfordult, és sietve
elindult ködre írt úton, föl a régi, égi rendbe.

Nem tudom, hogy látom-e még, vagy csak hiányával éltet,
vagy izzó bélyegként homlokomon hirdeti e vétket,
a bűnömet, hogy szerettem, hogy könnyeim’ érte ontom,
emléke ringat, ha megpihen testem, e véres otthon…

palástján sötét csillagok, lépte mentén száz üres jel,
borús dalként szálltak szívemre sántító, zárt ütemmel,
összegyűjtött árnyékukat elástam e néhány sorba,
ma reggel úgy ébredtem, mintha tegnap este lett volna…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése